Ez már nyugat!...

Ma reggel, tegnapi terveimmel összhangban utamat az 'M' jelzésű ingázóvonattal utamat a belváros felé vettem, természetesen útikönyvekkel felvértezve. Habár nem sok elképzelésem volt arról, merre is fogok elindulni, részben tudatosan nem próbáltam meg különösebb tervet adni a nap történéseinek: úgy gondoltam, az lesz a legegyszerűbb, ha amennyire lehet, sodródok, és minden utcasarkon abba az irányba fordulok, amerre a belső hangjaim diktálják.

A vonat a megszokott csendességében mindössze negyedóra alatt a központi pályaudvarra (Rautatieasema) repített. Az útikönyv szerint - mert persze azért bele-beleolvasgattam - az épület elhelyezkedését tekintve leginkább a Keleti pályaudvarhoz hasonlítható, azonban azt már bizton állíthatom, hogy méreteit és forgalmát figyelembe véve rendezettségét, tisztaságát tekintve egyetlen otthoni pályaudvar sem érhet a nyomába.

A Rautatientori kívülről és belülről.

A pályaudvart az egyik oldalsó bejáraton hagytam el, és a mellette lévő téren máris két szép épület látványa gyönyörködtetett. Mint megtudtam, az egyik oldalon a Nemzeti Színház, míg vele szemben az Ateneum épülete látható. Ez utóbbi Finnország leggazdagabb képzőművészeti múzeuma. Terveimmel összhangban (és persze örülve a tűrhető, 15 fokos (?) városnéző időnek) most egyikbe sem mentem be, de megnyitottam a fejemben a "hova fogok majd elmenni a következő négy hónapban" fejlécű listát, és ha a színház a nyelv miatt nem is, de a képzőművészeti múzeum mindenképp felkerült a listára. (Állítólag Rembrandt, Van Gogh, Gauguin és Vasarely műalkotásai is megtalálhatóak itt.)

Az Ateneum és a Nemzeti Színház.

A belső érzékem (és részben az útikönyv) a színház mögötti arborétumba vitt, ahol az igen szúrós és hideg szél miatt csak egy rövidebb sétát tettem. Ekkor az egyik sétány végén, a messze távolban villamosokat láttam elhúzni. Ekkor jutott eszembe apu jótanácsa, aki azt mondta, hogy a városnéző villamos körjáratra mindenképp üljek majd fel. Ekkor nyilallt belém a felismerés: nem rendelkezem még vonalhálózati térképpel...! Az első R-kioskiban (hogy mi is ez, arról majd még írok egyszer egy posztot) megpróbáltam ilyenhez jutni, de a bá' csak egy sima, de szerencsére ingyenes térképet tudott adni, illetve tájékoztatást arról, hogy vonalhálózati térképet a vasútállomáson kaphatok.

A lakásomhoz legközelebbi R-Kioski Kannelmäkiban.

Tulajdonképpen még szerencse, hogy nem kaptam vonalhálózati térképet, mert így az egyik utcán random elindultam, és a Helsinki Egyetem (University of Helsinki) épületei mellett elhaladva teljes "oldalpompájában" tárult elém a Székesegyház (Tuomiokirkko) épülete. Miután az 1840-ben átadott katedrálist kívülről körbejártam, részben a hideg elől bentre is bemenekültem.

A Tuomiokirkko kívülről, belül szép nagy orgonája van.

Ezután már mondhatni, hogy egyik ámulatból a másikba estem: a Székesegyház túloldalán a Szenátus tér (Senaatintori) tárult elém, melynek közepén II. Sándor szobra áll. Habár egész hosszú ideig próbáltam a tökéletes képet elkészíteni, sajnos a sirály nem volt hajlandó elmozdulni a fejéről, csúzli pedig éppen nem volt nálam.

A Szenátus tér a katedrális lépcsőjéről és II. Sándor szobra.

Sétámat a katedrális túloldalán (részben visszafelé) folytattam, a Nemzeti Bank épülete felé. A banktól kicsit visszább egy múzeumra is felfigyeltem. Mivel korai fecske voltam, még nem volt nyitva, de fejembe vettem, hogy 11 után visszajövök. (Később így is tettem, de egyszerűen annyira hihetetlenül kidolgozott és tartalmas kiállítás volt odabenn, hogy úgy döntöttem, máskor mindenképp rászánok két órát a megtekintésére, a listám egy újabb elemmel bővült!)

A Nemzeti Bank épülete.

Mivel az útkikönyv nem sok érdekességgel kecsegtetett ebbe az irányba, újra a Szenátus tér felé vettem az irányt, és a kikötő irányába haladtam tovább. A Központi Piactérre (Kauppatori) kilyukadva egy igen nyüzsgő forgatag tárult elém, ami mögött hatalmas tengerjáró hajók horgonyoztak. (Ilyen hajókat még csak filmeken láttam, így pár percig csak hüledeztem, azon gondolkodva, hogyan is lehetnek ennyire nagyok...?) A piacon rengeteg bazáros árult mindenféle portékát, de gyümölcsöket és természetesen nyers halat is lehet venni. Ekkor szúrt szemet az egyik "Lacikonyha", ahol igen finom sült halból álló kompozíciókat állítottak össze. Fejembe vettem, hogy ide még visszatérek ebédelni!

Egy árusnő a hajó orrára szerelt tálcáról árul halat - hatalmas hajók horgonyoznak itt!

Az útikönyvnek és sasszememnek hála, felfigyeltem arra, hogy a téren áthalad az apu által javasolt '3T' jelzésű "városnéző" villamos. Gondoltam, vesztenivalóm nincs (bérletem úgyis korlátlan utazásra érvényes), felszálltam rá. Egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy a villamos már nem '3T', hanem '3B' jelzéssel közlekedik, és kezdtem magam egyre kellemetlenebbül érezni vonalhálózati térkép nélkül. Szerencsére egyszercsak újból megpillantottam a vasútállomás épületét. Gyorsan leszálltam, és a turistainformációs standba siettem. (A közelkedési vállalat által elkészített térképet természetesen ingyen adták... ha jól tudom, a BKV még nem áll ennyire jól.)

Asztalka és képernyős utastájékoztatás még a régebbi villamosokon is van!

A térkép birtokában megtudtam, hogy a 3-as villamos pályája egy 8-as formát alkot. Ennek az egyik szakaszán '3T', a másikon '3B' jelzéssel közlekedik, ami némi magyarázatot adott arra, miért is válthatott számot mindenféle feltűnés nélkül. Magabiztosan álltam ki újra a megállóba, és a következő bő félórát villamosozással és nézelődéssel töltöttem. Utunk során sok szép helyen haladtunk el, elhatároztam, hogy ebéd után az olimpiai stadiont fogom szemügyre venni. A csaknem egyórás út során már igencsak elgémberedtem, és meg is éheztem, ezért hirtelen indíttatásból "Hakaniemi" megállóhelyen leszálltam, hogy mihamarabb a kikötő felé vegyem az irányt. Sajnos csak leszállás után tudtam meg, hogy a kiszemelt 1-es villamos hétvégén nem jár, de nem bánkódtam sokáig, hiszen nagy narancssárga 'M' betűt pillantottam meg. Izgatottan indultam útnak Helsinki egyetlen metrójának Hakaniemi nevű megállójába.

Természetesen a metró is halk, és sokkal szélesebb, mint az otthoniak.

Az összes mozgólépcső működött, és az emberek (Prágához hasonlóan) itt is tudnak a jobb oldalon utazni!

Az aluljáró tisztaságát és felszereltéségét tekintve inkább bevásárlókötponthoz hasonlítható. :)

Kopogó szemekkel érkeztem a kikötőbe, és már rutinosan kerestem a néhány órával azelőtt kiszemelt árust. Persze sokan már előre mondták, hogy a finnek halat hallal esznek, de arra nem számítottam, hogy négyféle sült halat és egy húsgombócot kapok a menübe, ami emellett főtt krumpligolyócskákat és finom salátaöntetet sorakoztatott fel. Ahhoz képest, hogy milyen forgalmas helyen ettem, itteni viszonylatban sem tűnt soknak az érte kért hat euró, emellett igen laktató is volt. (Egy körül ettem, és hétkor még nem éheztem meg, ami nálam már nagy szó!)

Hal hallal - háttérben a piaci forgatag. A húsgombóc nem tudom, miből volt, de nagyon finom volt!

Habár tömött bendővel igen nehéz volt az asztaltól feltápászkodni (a gyors távozásban az étel illatára odagyűlő kósza darazsak segítettek), már a délelőtt korábban is rettentően vonzó látványt nyújtott az "Uspenskin Katedraali" (Ortodox Templom). Mint megtudtam, a legnagyobb nyugati ortodox templom, és a "Katajanokka" nevű, "szecesszió laboratóriumának" is nevezett félszigeten található. Itt csak egy rövid sétát tettem, de a hatalmas hajókikötőket és a Vámház épületét látva már éreztem, megérte elindulni. A templomba sajnos nem lehetett bemenni, de mellőle nagyon szép kilátás nyílt a piactérre. (Ezen a részen egyébként számottevően több orosz autót láttam, orosz szót hallottam, sőt, a feliratok sokhelyütt három nyelven is szerepelnek.)

A Vámház épülete - szemben hatalmas hajók, a kamionok szinte eltörpülnek mellette.

Az Ortodox Templom, mellőle látkép nyílik a piactérre.

Utamat terveimhez híven az Olimpiai Stadion felé vettem, ezúttal a '4T' jelzésű villamossal, aminek közvetlenül az Ortodox Templom mellett is van megállója. Az Opera megállójáig utaztam, és gyalog indultam tovább. Jobban belegondolva, sosem jártam még olimpiai helyszínen ilyen közelről. Továbbá meg kellett állapítanom, hogy a finnek elég rendesen felkészültek az 1952-es olimpiára, mi pedig még - már csak ezt az egy megtermett méretű stadiont látva is - elég messze állunk attól, hogy rendezzünk. Sajnos a kilátótoronyba nem lehetett felmenni, mivel épp rendezvény volt, így került még egy elem a listára. (Megtudtam, hogy finn-svéd barátságos mérkőzések zajlanak több sportágban is, de a részleteknek jobban utánanézni még nem volt időm. A torony egyébként holnap már nyitva lesz, és mindössze két euró a beugró.)

Az Olimpiai Stadion messziről - a kilátótorony közvetlen közelről.

Az Olimpiai parkban tett kellemes séta után eszembe jutott, hogy a villamosról egy pillanatra ezen a környéken láttam az óriáskereket, amit tegnap már a vasútállomás peronjáról is kiszúrtam. Belső ösztöneimre hallgatva (és az olimpiai torony zárt állapotán felbuzdulva) jó irányba indultam, és pár perccel később egy igen korrektül összerakott vidámparkot láttam magam körül, ahová a belépés teljesen ingyenes, a jogosultságot csak a különféle járatok bejáratánál ellenőrzik. (Így például a nagymamák ingyen is elkísérhetik a csimpotákat.) A korlátlan napijegy 35 euróba kerül, de "egy kör bármin" csak hat euróba fáj. Abból kiindulva, hogy milyen vagány dolgok vannak itt az otthoni vidámparkhoz képest, egyáltalán nem sokalltam a napijegy árát sem, de mivel ez tipikus társas tevékenység, csak egy hateurós jegyet váltottam, amit az óriáskeréken használtam fel.

Látkép a városra az óriáskerék tetejéről - agyament pörgetős-gyorsulós izé a jegypénztárak mellett.

Mivel lábaim igencsak megfáradtak már, komolyan fontolóra vettem, hogy hazaindulok. A villamossal azonban már többször végighaladtam az a Aleksanterinkatun, ami a kocsiból szemlélődve egy elég jelentős bevásárlóutcának tűnt. Ha vásárolgatásról van szó, a nők persze sosem fáradtak, de - leginkább egy igen pöpecnek mutatkozó Nokia mintabolt miatt - úgy döntöttem, erer veszem az irányt. Mobilt végül nem vettem (bár voltak jó ajánlatok), de az egyik bolt előtt akciós kabátok voltak kiakasztva. Mivel a fazon és a hosszúság is megfelelőnek tűnt, felpróbáltam, és úgy döntöttem beruházok egyre (mivel a téli kabát még túl meleg, rendes átmeneti kabátom meg nincs egy ideje). Arra persze nem számítottam, hogy a kedves eladónővel folytatott párperces beszélgetés további 10% kedvezményt hoz. Van szupi kabátom! Köszönöm!

Az Aleksanterinkatu és az új szerzemény.

A vásárláson fellelkesülve ténferegtem még egy kicsit a környéken, találtam Fazer (híres cukrászmester) emlékére állított szobrot és hozzá tartozó cukrászdát, a kikötőben egy eddig a hajók látványa miatt figyelmen kívül hagyott szökőkutat, és végül, de nem utolsó sorban "A három kovács"-ra is rábukkantam. A szoborcsoportot Felix Nylund készítette, de csak harmadik-negyedik fotó elkattintása után tűnt csak fel, hogy az férfialakok teljesen meztelenek! :) (... az útikönyv szerint a hely fiatalok kedvelt találkozóhelye... :))

A helyzet ellensúlyozására Havis Amanda szökőkútja - a nőalak a Finn-öböl hullámaiból kiemelkedő Helsinkit szimbolizálja.

Egy hosszú nap végén utoljára vettem utamat a főpályaudvar felé, ahol éppen elértem egy hazafelé induló 'M' jelzésű ingavonatot. Azt hiszem, igen tartalmas napot sikerült összehoznom magamnak, hiszen mostmár nagyjából tudok közlekedni a belvárosban, és szép kis lista állt össze a fejemben arról, mit szeretnék jobban is megnézni a négyhónapos kinntartózkodás alatt. A túráról bővebb fényképválogatást a cím alatti linken találtok! Zárásképp pedig, mostmár bizton állíthatom: ez már nyugat!